23. rész - Ohh Istenem...

Halihóó! :)

Hoztam nektek részt... SZERDÁÁN :D Háláljátok meg sok kommenttel :))

Most egy kicsit hosszabb lesz a felvezető, mint szokott ezért elnézést kérek előre is, bár tény, hogy ezt csak kevesen olvassátok. Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt, tényleg nagyon kedvesek vagytok és ez nagyon jó érzéssel tölt fel. :) Írtátok, hogy ne hagyjam abba a blogolást. Az előző rész kommentjeinél utaltam már rá, hogy akinek van valami jó ötlete.. akár blogra akár one shotra bátran küldje el nekem nagyon szívesen megírom, ha ő nem szeretné.(e-mail:  millie.taylor07@gmail.com) Suli miatt inkább one shotokat írok majd magamtól, ha befejezem a blogot. Arra is írhattok, ha például szeretnétek magatokat látni egy rövidke történetben, csak írjátok le a neveteket, korotokat esetleg egy rövid jellemzést magatokról, ja és hogy melyik fiú legyen a másik főszereplő, plusz ha van a különleges igényeteket. :) Egyszóval sokmindenre nyitott vagyok, csak árasszatok el e-mailokkal. Amint írtok, hétvégén már szerintem kinn is lesz a viszonylag rövid történet ;)
Üzenetre fel, és várom a kéréseiteket ;)

Kendall szemszöge

Hátrálva hirtelen összeütköztem valakivel, mire nagyot nyeltem és csukott szemmel lassan megfordultam… Nagy örömömre, akibe beleütköztem az nem más volt, mint Logan Carlos és nagy meglepetésemre Sammy.

-De jó, hogy végre itt vagytok! – öleltem meg hirtelen felindulásból őket.

-Mi is örülünk. De mesélj, van már valami?

-Millie és James nem tudjuk, hol van, viszont én valószínűleg találkoztam az elrablójukkal és ki kellett ugranom az ablakon. A karom valószínűleg nem a legjobb állapotban van, mert kurvára fáj. Na de ez mindegy. Ha minden igaz Jake és Adam még mindig kutatnak, valami nyom után… Vaaagy épp most jönnek ki az ajtón. – böktem feléjük.

-Mindenki egyben? – futottak oda.

-Hát, körülbelül. Mi van a zsákban? – néztem a Jake ehátán lévő dologra, mire levette és hozzámdobta, hogy nézzem meg, én pedig erősen felszisszentem.

-Mi bajod? – nézett érdeklődve Adam.

-A karom, de semmiség. – legyintettem és belenéztem a zsákba.

-Nincs olyan, hogy semmi. – vette el Adam a zsákot és kirántott belőle valami rongyot, majd hozzámlépett és körbekötötte a karomon, hogy tartsa, mire egy bólintással köszöntem meg.

-Merre induljunk? – szállt bele a beszélgetésbe Logan.

-Nem tudom, nekem már nincs ötletem, szétnéztünk már mindenhol, minden szoba, szöglet, zug, kicsi helységek. – adtam tudtára eddigi kutatásunk „eredményét”.

-Értem… - gondolkozott el. – És idekint mi a helyzet?

-Szinte semmi, nem láttam sehol egy ajtót egy „titkos helyet”, semmit.

-Akkor jobb lesz, ha körülnézünk. – adta az utasítást. – Adam, Jake és Carlos, ti menjetek balra, és ha találtok valamit sms, hívás bármi. Mi meg.. – nézett rám és Sammyre – jobbra keresünk valamit… szószerint bármi fontos lehet. Gyerünk. – tapsolt kettőt, mire mindenki elindult a maga útjára.

Millie szemszöge

Összekötve… Nem elég, hogy éhesek, fáradtak, szomjasak vagyunk és fázunk, nem még kötözzék össze a kezünket, hogy lehetőleg ne tudjunk semmit csinálni, mondjuk nem mintha eddig olyan sok mindent tudtunk volna, de legalább nem éreztük úgy magunkat, mint valami szánalmas állatkerti állat. Egyszerűen felfoghatatlanul csodálatosan éreztem magam, sajnálva néztem Jamesra, aki elnevette magát.

-Mi van? – kérdezte.

-Mi lenne? Miattam kikötöztek megvertek, nem etetnek és a halál szélén járunk, szerinted mi lenne? James.. én őszintén mondom, hogy nagyon sajnálom, ami történt. Ha tudom, hogy ez lesz..

-Akkor se tudtál volna tenni semmit te bolond. Szerinted, ha tudod, hogy ez van, akkor bezárkózol a szobádba két kiló kenyérrel és ki se jössz soha többet, vagy mi? Millie… értsd meg, ez H hibája, pszichopata barom. Nem tehetsz ellene semmit. – szótagolta el.

Logan  szemszöge

A gaz mindenhol az egekig nőtt, semmit nem láttunk. Lépkedtünk csak a látatlanba, de sehol egy ajtó, sehol egy kapu, de még csak egy rést sem láttunk. Teljesen izgalmas a sötétben, a paréban, zseblámpával a szádban rohangálni, úgy hogy a barátaidat keresed, tényleg. Na jó ez nem volt a bakancslistámon.

-Hé. – bökött oldalba Kendall. – Az ott mi? – mutatott egy pajta felé.

-Nem tudom, nézzünk be. – indultam el felé, mire követett.

Az ajtót kinyitva nem meglepő, rohadt nagy piszok tárult elénk, mintha 60 éve valaki mészárlást hatott volna itt végre és azóta nem volt nyitva a hely, borzasztó szag terjengett a levegőben. Mindenhol köpőlegyek, fatuskók és pókhálók zárták az utunkat.

-Fúj. – lépett be Kendall köhögve mögöttem.

-Hát ez nagyon… fúj. – értettem egyet vele.

-Menjünk innen, megfulladok. – tette hozzá, én pedig egyetértően bólintottam.

-Te ez nem a te telfonod volt? – löktem meg, hogy figyeljen, mire fél kézzel kiszerencsétlenkedte a tárgyat a zsebéből és konstatálta, hogy smst kapott.

-Adam, Jake…. Millie, James. – dadogott, mire Sammy kikapta a kezéből a telefont és olvasta.

-A déli részen találtak egy pincét, menjünk oda, nem tudják széttörni a zárat.

-Akkor mégis mire várunk még? – ragadtam meg Kendallt és elkezdtem magam után rángatni.

Jake már a homokbuckán kívül várt minket, és vezetett oda a talált átjáróhoz. Amint odaértünk, a nagy ajtót kezdtük el rángatni mindannyian, de beragadt, az ajtó csúszott és még zárva is volt. Röpke négy-öt perces rángatás után végre bejutottunk. Az már csak részletkérdés, hogy Carlos és Adam egymás hátára estek be, de benn voltunk.

James szemszöge.

Millievel épp azt tárgyaltuk, hogy ki miért a hibás, mikor H berontott hozzánk, mérgesen és idegesen. Egyátalán nem értettük mi baja lehet.

-Na mi van egy nap miért látogatsz ilyen sokszor? – néztem rá értetlenül.

-Az az idióta haverotok eljött értetek, de mondtam neki, hogy egy napon úgyis az enyém lesz ne ellenkezzen. – nevetett ördögien, Millie arcára aggodalom ült ki. – Na drágáim, ha befogjátok az édes kicsi szátokat talán soha nem találnak rátok. JASON!

-Ne üvöltsél már a fülünkbe… komolyan te nagyon hülye lehetsz, ha azt hiszed, mindent következmény nélkül megúszhatsz. – rivallt rá Millie.

-Édeském, te maradjál csak csendben. Megszerzek mindent, amit akarok, ha végre Kendall is belátja, hogy az enyém, minket egymásnak akar a sors, akkor végre elengedlek titeket.

-Kösz bazdmeg, tényleg. – mosolyogtam rá „kedvesen.” – Csak abba nem gondoltál bele, hogy nem téged szeret, pláne hogy azt se tudjuk ki vagy, hanem Milliet.

-Tudni akarod? Tényleg ennyire érdekel, ki vagyok?

-Igen, érdekel, mert nem tudom ki lehet ennyire idióta. – kiabáltam magamon kívül.

Jason leért, és konkrétan rábaszta a szánkra a ragasztót, megszólalni nem tudtunk, ja.. hogy így értette H hogy ne beszéljünk, oké értek mindent, azt hiszem.

-Na nézzétek ki vagyok… csak nézzétek, úgyse beszéltek már, miért ne mutatnám meg. – röhögött H és lassan levette a maszkot a fejéről.

A hirtelen felismerés arcon csapott, persze.. hogy erre miért nem gondoltam? Annyira egyértelmű volt. Milliere néztem, mikor kimentek az elrablóink. Szemében aggodalom ült. Csak halkan bólintottam, egyrészt amúgy se nagyon tudtunk megszólalni, másrészt nincs mit mondanom.

Egy ideig csak merengtünk a csendben, mikor valaki a kaput kezdte rángatni. Ösztönösen a pince leghátsó zugába húzódtunk, majd néhány erőteljes rángatás után Carlosék esetek be szó szerint az ajtón.

Kendall szemszöge.

-Úristen Millie. – öleltem át végre barátnőmet, majd Jamest is. Szörnyen néztek ki, komolyan, még egyiket se láttam ennyire leharcolva, véresen és… egyszerűen rájuk nézni is fájt. Adam óvatosan leszedte Millie szájáról a szalagot, míg Sammy Jamest vette kezelésbe, én és Logan pedig a köteleket daraboltuk el.

-Kendall. – ugrott Millie a nyakamba a maradék erejével.

Nem sok időnk volt örülni egymásnak, mert egy-két másodperc múltával a nagykapun valaki belépett.

-Vanessa? – szólalt meg Logan először.

-Reméltem téged már nem kell látnom. JASON! – üvöltött.

-Nem, Vanessa, most mi játszunk, te már három napja szórakozol velünk. Nem vagyunk a csicskáid. – indult el James H… vagyis Vanessa felé, mire előrántott egy pisztolyt.

-Biztos? - húzta gúnyos mosolyra a száját.

-Jól van Vanessa.. azt most tedd le. – néztem komolyan, majd szorosan magamhoz fogtam Milliet. – Komolyan mondtam, Vanessa. Tedd le azt.

-Mert mit csinálsz? Idejössz és azzal az egy maradék kezeddel elveszed? Ne nevettess… JASON HOL VAGY MÁR? – kiabált még egyszer.

-Vanessa mondd meg mit akarsz? – nézett rá Logan sajnálkozva. –Először kikészítesz engem, utána őket, és most? Mi jön most?

-Most Kendall szépen az enyém lesz, ti meg szabadon távozhattok.

-És ha nem? És ha hívom a rendőrséget? – néztem rá szánalmasan.

-Nem hívod drágám, mert akkor kapsz egy golyót a lábadba. – „mosolygott”.

-Úgysem mered. – vettem elő a telefonom és kinevettem, majd tárcsázni kezdtem, mire felemelte a pisztolyt és tényleg meghúzta a ravaszt.

 

22. rész - Átvezető

Sziasztok!

Megjött az új rész :) Kommenteljetek csak ha tetszik, ha nem írjátok le miért. Csak bátran.. Szólásszabadság van :D Már hál Istennek jobban vagyok szóval időben tudtam hozni az új részt :) Olvasgassatok.. köszönöm :)  Nem tervezek már csak max 2-3 részt :) Szóval húzzatok bele a kommentelésbe :P

 

Kendall szemszöge

Mindent benőtt a gaz, akármerre nézek, nem látok szinte semmit. A magas fű mögül viszont egy tető látszik ki. A ház felé rohanunk és félve kinyitom az ajtót, ami nyikorogva enged nekem. Most úgy érzem magam, mint valami ősi horror filmben, ráadásul épp sötétedik is. Ezen nincs mit titkolni, be vagyok szarva. A házba belépve egy nagy előszobával találjuk szembe magunkat, majd a lépcső nyikorog.

-Oda… be… siess. – magyarázom suttogva. – Valaki jön.

Egy szekrényben bújkálunk, aminek egy apró lyuka van, nem sokat lehet látni innen.

-Menjél csinálj velük valamit, tőlem ki is nyírhatod, az se érdekel, legalább nem áll az utamban. – nevetett egy nő. Olyan ismerős, de a fejét sajnos nem láttam, akárhogy mocorgok, smmit nem látok, csak Adam szól rám, hogy nee dörgöljem a seggem hozzá. A férfi, akinek az utasításokat adta elindul az ajtó felé másik társával. Úristen jókora darabok, ide nem leszünk elegek hárman.

„Öt percen belül legyetek a Washington Square 455-nél. Fontos, Jamesékről van szó, siessetek.” – küldtem el az smst Logannak. Csak remélni tudom, hogy időben megnézik. A levegő fogyott és már kezdtük nagyon rosszul érezni magunkat a szűk szekrényben, mikor a nő végre kiment, és szabad utat kaptunk.

-Most merre? – nézett riadtan Jake.

-Emeletre, hátha megtudunk valmit róluk. – indult el Adam.

-Hívtam erősítést. – tettem hozzá megjegyzésként.

-Láttuk te IQ zseni két centire lihegtél a fejemtől. – „röhögött” Adam. – De amúgy jól tetted, kösz.

Csak bólintottam, a lépcsők nagy zajt adtak mikor lépkedtünk, talán ez valami régi elhagyatott várszerű építmény. Mindenhol kőfalak, korhadt bútorok, minden fából készült tárgy nyikorog, a vasajtó akkora, hogy megmozdítani is nehéz. De akkor… az emeleten kell lenni valami féle hálószobának, ott biztos találunk valamit. Olyan nincs, hogy sehol ne legyen semmi.

Felérve két helyre mehettünk csupán, volt egy szoba jobbra és balra is.

-Jake, Adam ti mentek jobbra, én megnézem a bal oldalit. – adtam ki az utasítást, mire bólintottak. – Vigyázzatok!

Félve léptem be, de a látvány, ami fogadott nem lepett meg, egy tükör a falon, ugyanúgy kőfal természetesen. Egy fátyolos franciaágy és egy írósztal. Csupán ennyi dolog volt a szobában. Ja meg persze egy ablak, mert a világítást máshogy nem tudták megoldani. Az íróasztalhoz léptem, a fiókokat húzogattam ki szépen, sorban. Egy notesz, igen ez talán segíthet. Kezembe vettem a bőrkötésű kis könyvet és kinyitottam. Nagyon hunyorognom kellett, hogy lássak valamit, az este rohamosan közeledett és egyre sötétebb volt. Hirtelen észrevettem egy elemlámpát az ablakban, számba vettem és úgy kezdtem volna olvasni… de valaki megszakított.

-Nicsak ki van itt… Kendall Schmidt, okosabb vagy, mint gondoltam. – hallottam az ismerős hangot magam mögül, mire összerezzentem, a lámpát megfogtam és félve megfordultam.

Millie szemszöge

H pofonjától még mindig csöngött a fülem, még mindig nem értem, hogy vághatott ilyen egyszerűen pofon. Az arcom lüktetett, ami sajgó fájdalommal párosult. Már napok óta nem láttunk szabad eget, egyre rosszabbul viseljük, éhesek vagyunk, kimerültek és fázunk. James próbálja magát tartani, de tudom, hogy, hogy érzi magát. Ezt nem lehet épelmével kibírni. Nem sokkal később az ajtó újra nyílt.

-H azt mondta csináljak veletek valamit, mert nagyon elevenek vagytok. – nevetett Jason.

-Mit akarsz tenni? – néztem riadtan, mire a két szekrény méretű férfi előkapta a kötelet és felém indult.

-Ennyire nem vagy férfi? – nézett rá James lesajnálóan. – Egy lányt bárki tud bántani. Miért kötözöd meg? Szerinted ellenkezik veled valaha? Nézz már rá, remeg a FÉLELEMTŐL. LÁTOD, MIT TESZEL VELE? – üvöltött James.

-Mi van kisfiú? Te szeretnél először összekötve lenni? – kérdezte cinikusan Jason. Na igen, az ő nevét legalább tudjuk… Majd elindult James felé, felemelte a földről egy egyszerű mozdulattal és a háta mögé vágta a kezét, szörnyű volt látni, James olyan erős, most mégis több erő van egy lajhárban mint benne, megviselték az elmúlt napok. Mikor Jason végzett és James kezei már úgy hátra voltak feszítve, hogy nem tudott csinálni semmit, engem vett célba, mire felálltam és hátra vágtam a kezeimet, nem kell nekem a felesleges procedúra, köszönöm szépen elég volt az elmúlt pár nap.

Adam szemszöge.

A szobában minden tiszta pókháló volt, nem tudom mikor járt erre bárki is. Egy óriási páncélszekrény terült el az egyik fal mellett, a másikon pedig mindenféle kard volt felakasztva. Közelebb mentem a páncélszekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Tele volt fegyverekkel. Mikor még kisebb voltam apám megtanított lőni az örsön, így jól ismerem a fajtáit. Kezmbe vettem egy pisztolyt és megvizsgáltam, pont ilyennel tanultam lőni. Sajnos a tár üres volt, de használni tudtam volna, viszont golyó híján lehetetlen. Pedig jól jöhetett volna még. Pár régi elem volt a szekrény egyik sarkában, amiből zsebre vágtam párat. Ki tudja… talán lesz, hogy ezen múlik az életünk. Jake talált egy kisebb hátizsákot, amin a változatosság kedvéért ült a por.

-Adam… - hozta közelebb, ráfújt, majd erősen köhögni kezdett. Kicsatolta a táskát az pedig tele volt mindenféle holmival. Elemlámpa, papírok, iránytű, kötél, fekete sapka és egy újabb tár nélküli pisztoly. Hát ezzel nem biztos, hogy túl sokra megyünk, de talán még jól jöhet. Jake a hátára vette a szerzett darabot és elindultunk volna kifelé, mikor egy hatalmas puffanást hallottunk és meghátráltunk.

Kendall szemszöge.

Megfordultam, egy fekete ruhás alakkal találtam szembe magam, mire felvontam a szemöldököm.

-Ki… vagy? – tettem fel a látszólag hülye kérdést.

-A végzeted drágám, akivel megöregszel egy szép napon. – nevetett ördögien, majd felém indult. – Elkaptalak, tudtam, hogy a kezemben leszel, csak idő kérdése volt, mikorra érsz ide.

Hátrálni kezdtem, de egy idő után az ablak megállított, amin riadtan néztem ki. H felém tartott, nincs más választásom, ha nem teszem meg, ki tudja, hogy végzem. Lenéztem az udvarra, az életem pörgött le egy másodperc alatt. Megragadtam az elemlámpát és egy hirtelen mozdulattal átugrottam a párkányon.

Esésemet egy összehordott homok kupac tompította valamennyire, viszont a kezem így is baromira fájt. Túl magasan volt az ablak, nem biztos, hogy le kellett volna ugranom. De most már mindegy, az elemlámpát felkapva a földről sántítva elindultam egy közeli fa mögé figyelni, hogy H mikor távozik a házból. Hátrálva hirtelen összeütköztem valakivel, mire nagyot nyeltem és csukott szemmel lassan megfordultam…

Adam szemszöge.

-Menjünk. – néztem rá Jakera, majd gyorsan kimentünk a szobából, viszont hirtelen megláttunk egy fekete ruhás nőt és a falhoz tapadtunk, és csak reméltük, hogy nem vesz észre minket. Mikor dühösen lerobogott a lépcsőn mi átfutottunk abba a szobába, amit Kendall vizsgált át, mikor benéztünk senkit nem találtunk.

-Udvar. – vetette fel az ötletet Jake, mire bólintottam és lementünk a lépcsőn.

 

21. rész - Nyomon...

Sziasztok drágáim!

Nem hoztam új részt, mert kórházban voltam :/ Nagyon sajnálom, ez most talán kicsit rövid lett de még mindig nem vagyok valami jó formában. Azért olvasgassatok, kommenteljetek :) Köszönöm a megértést.

 

Millie szemszöge.
Azt hiszem ez az éjszaka se telt sokkal jobban, mint az előző. Ugyanúgy fagyoskodtunk Jamessal, mint azelőtt. Ráadásul aludni se tudtunk, mert a kocsik minden percben a fejünk fölött mászkáltak. A föld alatt vagyunk, ja hogy ezt eddig nem említettem. Igen, egy pincébe vagyunk bezárva, ami a föld alatt van, és szerintem valami fasza parkolót telepítettek ide fölénk, mert egy nyugodt percünk se volt.

-Jó reggelt drágák… - jött be H persze a hülye álruhájában.

-Még mindig félsz? – nevetett James kínjában.

-Mondtam már hogy nem félek drágám, csak nem akarom hogy idióták lássanak. JASON. – kiabált H, mire megjelent a nagydarab ember az ajtóban. -  Vigyél fel fát. – adta ki a parancsot.

-Hé, halálra akarsz minket éheztetni vagy azért kaját kapunk? – kérdeztem, mert már napok óta semmit nem ettünk.

-Esetleg éhesek vagytok. – nevetett a maszkos idióta. – JASON HOZZÁL KAJÁT. – üvöltött újra, majd pár perc mólva jött a korsó víz és a száraz kenyér.

-Lekötelezel. – nézett James gúnyosan „Jasonre.”

Kendall szemszöge.

Nem hiszem el, hogy már több mint egy órája itt vagyunk, ráadásul hárman és semmit nem találunk. Mondjuk a rendőrség se talált semmit. De én annyira reménykedtem. Végső elkeseredésemben csak a padra dobtam le magam, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. A számot nem ismerte fel a telefonom. Reméltem, hogy Millie ügyben van valami őj fejlemény így vadul dobogó szívvel nyomtam meg a „hívás fogadása” gombot.

-Hallo. – szóltam bele a készülékbe.

-Kendall! – hallottam meg az ismerős hangot a vonal másik felén, mire szívem még hevesebben kezdett verni.

-Millie? – bizonytalanodtam el. – Hol vagy? Hogy vagy? Mondj valamit…

-Ken… - kezdte, mire megszakadt a vonal.

-Millie, MILLIE. – üvöltöttem bele a készülékbe, majd gyorsan Jakehez rohantam.

James szemszöge.

Mikor Jason elment észrevettem, hogy ahogy a fáért hajolt kiesett a zsebéből a telefonja. Szerencsére ő ebből semmit nem érzett, így volt egy telefonunk, remélem pénzzel…

-Millie te tudod Kdog számát ugye?

-Persze, miért? – nézett rám érdeklődve a lány, mire kezébe nyomtam a készüléket.

-Ezt honnan? Úristen James. – nevetett. Végre.. már rég nem hallottam tőle őszinte nevetést. Gyorsan benyomta a számot, Kendall nem soká felvette, és nem beszéltek talán két másodpercet sem, mivel lépéseket hallottunk fentről. Millie egy gyors mozdulattal kinyomta majd eldobta a telefont.

Jake szemszöge.

-Jake. – ragadott ki gondolataimból Kendall. – JAKE! Millie hívott, ki tudod deríteni, honnan, vagy mi ez a szám?

-Hívott? De.. mi.. hogy… mikor… ki… mindegy, add a telefont. – hebegtem, tudtam, hogy egyszer igazán hálás leszek, amiért a kocsiban tartom a laptopomat.

A rendszer lassan futott, a percek óráknak hatottak, az órák pedig egy örökkévalóságnak. Milliet mindenki félti, még akkor is, ha tudjuk, hogy James vele van, nem számít hányan, hanem, hogy milyen körülmények között vannak, és milyen állapotban. James bár egy erős és független férfi, most mégis kiszolgáltatott állapotban van. A tudat, hogy szinte semmit nem tudunk tenni kezdett felemészteni. Szörnyű érzés, a legrosszabb ellenségemnek se kívánom, amin most keresztük megyünk.

Egy hangos csipogás miatt újra magamhoz tértem a gondolatiam sötét mélyéből.

-MEGVAN! – kiabáltam boldogan, mire Adam és Kendall odafutottak hozzám. – Washington Square 455. Tudjátok hol van? – néztem szét kérdőn.

-Életembe nem hallottam róla. – rázta a fejét Adam és tanácstalanul állt az információk előtt.

-Éééén… mikor kicsi voltam.. – gondolkozott Kendall, mi pedig reménykedve néztünk rá. – igen, mamám tanyája mellett van a tér, tisztán emlékszek a nevére. Jake, kulcsot. – adta ki az utasítást, én pedig kcisit félve átnyújtottam neki a tárgyat. –Kocsiba.

Nem sokkal később már Kendall nyomta tövig a gázt és a külváros felé tartottunk. Nem nagyon kellett inspirálni, ahhoz, hogy gyorsan hajtson.

James szemszöge.                                                                          

Lépéseket hallottunk, a készülék nagyot csattanva a földre vágódott, Millie pedig az ajtó nyikorgására összerezzent. Néha nem tudom eldönteni, hogy a félelem miatt reszket, vagy a hideg teszi ezt vele, ami a pince zugait járja át.

-Nocsak, nocsak, édes kis Millie, mi ez a kétségbeesett tekintet? – nevetett H. – Jason lenn hagyta a telefonját, sajnálatos dolog, de csak remélni tudom, hogy nem nyúltatok hozzá.

H közelebb lépett a telefonhoz, és meglátta, hogy a dobástól megrepedt annak a képernyője.

-Teee. – jött egyre közelebb hozzám, mire felvont szemöldökkel néztem rá. – Fogadjunk te telefonáltál, látom az ádáz tekinteteden, tudtam, hogy nem szabad megbíznom bennetek. – már épp emelte a kezét, hogy megüssön én pedig ösztönösen szorítottam össze a fogaimat.

-Én voltam. – szólalt meg a vékony és ijedt hang mögüllem, mire megráztam a fejem. H Millie felé indult és egy óriási pofont leadott neki. – Te büdös szuka, majd megtanulod, hogy velem nem szórakozol. – csapta be maga mögött az ajtót ingerülten, mire odafutottam az arcát fogó lányhoz.

-Hé, jól vagy? – emeltem fel a fejét, hogy rám nézzen, könnyeztek a szemei, szörnyű volt látni. – Miért tetted? – kérdeztem, majd magamhoz öleltem.

-Nem hagyom, hogy miattam bántsanak, James, már így is bajba sodortalak, nem hagyhatom. – bújt a mellkasomhoz szorosan.

-Ó te buta. – símogattam a hátát. – Nem miattad van, H miatt, ő a hülye.

Kendall szemszöge.

Tövig nyomtam a pedált, arra koncentráltam, hogy minél hamarabb találkozzunk, ott legyek mellette, végre érezzem őt.  Nem tudok másra gondolni, annyira szeretnék már vele találkozni. Amint a célhoz értünk beletapostam a fékbe, a kocsi pedig 360 fokban megfordult és óriási nyikorgással, porozva megállt a kapu előtt olyan két milliméterrel. Itt vagyunk, mindenki gyorsan kimászott a kocsiból, és átmásztunk a kerítésen.