21. rész - Nyomon...

Sziasztok drágáim!

Nem hoztam új részt, mert kórházban voltam :/ Nagyon sajnálom, ez most talán kicsit rövid lett de még mindig nem vagyok valami jó formában. Azért olvasgassatok, kommenteljetek :) Köszönöm a megértést.

 

Millie szemszöge.
Azt hiszem ez az éjszaka se telt sokkal jobban, mint az előző. Ugyanúgy fagyoskodtunk Jamessal, mint azelőtt. Ráadásul aludni se tudtunk, mert a kocsik minden percben a fejünk fölött mászkáltak. A föld alatt vagyunk, ja hogy ezt eddig nem említettem. Igen, egy pincébe vagyunk bezárva, ami a föld alatt van, és szerintem valami fasza parkolót telepítettek ide fölénk, mert egy nyugodt percünk se volt.

-Jó reggelt drágák… - jött be H persze a hülye álruhájában.

-Még mindig félsz? – nevetett James kínjában.

-Mondtam már hogy nem félek drágám, csak nem akarom hogy idióták lássanak. JASON. – kiabált H, mire megjelent a nagydarab ember az ajtóban. -  Vigyél fel fát. – adta ki a parancsot.

-Hé, halálra akarsz minket éheztetni vagy azért kaját kapunk? – kérdeztem, mert már napok óta semmit nem ettünk.

-Esetleg éhesek vagytok. – nevetett a maszkos idióta. – JASON HOZZÁL KAJÁT. – üvöltött újra, majd pár perc mólva jött a korsó víz és a száraz kenyér.

-Lekötelezel. – nézett James gúnyosan „Jasonre.”

Kendall szemszöge.

Nem hiszem el, hogy már több mint egy órája itt vagyunk, ráadásul hárman és semmit nem találunk. Mondjuk a rendőrség se talált semmit. De én annyira reménykedtem. Végső elkeseredésemben csak a padra dobtam le magam, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. A számot nem ismerte fel a telefonom. Reméltem, hogy Millie ügyben van valami őj fejlemény így vadul dobogó szívvel nyomtam meg a „hívás fogadása” gombot.

-Hallo. – szóltam bele a készülékbe.

-Kendall! – hallottam meg az ismerős hangot a vonal másik felén, mire szívem még hevesebben kezdett verni.

-Millie? – bizonytalanodtam el. – Hol vagy? Hogy vagy? Mondj valamit…

-Ken… - kezdte, mire megszakadt a vonal.

-Millie, MILLIE. – üvöltöttem bele a készülékbe, majd gyorsan Jakehez rohantam.

James szemszöge.

Mikor Jason elment észrevettem, hogy ahogy a fáért hajolt kiesett a zsebéből a telefonja. Szerencsére ő ebből semmit nem érzett, így volt egy telefonunk, remélem pénzzel…

-Millie te tudod Kdog számát ugye?

-Persze, miért? – nézett rám érdeklődve a lány, mire kezébe nyomtam a készüléket.

-Ezt honnan? Úristen James. – nevetett. Végre.. már rég nem hallottam tőle őszinte nevetést. Gyorsan benyomta a számot, Kendall nem soká felvette, és nem beszéltek talán két másodpercet sem, mivel lépéseket hallottunk fentről. Millie egy gyors mozdulattal kinyomta majd eldobta a telefont.

Jake szemszöge.

-Jake. – ragadott ki gondolataimból Kendall. – JAKE! Millie hívott, ki tudod deríteni, honnan, vagy mi ez a szám?

-Hívott? De.. mi.. hogy… mikor… ki… mindegy, add a telefont. – hebegtem, tudtam, hogy egyszer igazán hálás leszek, amiért a kocsiban tartom a laptopomat.

A rendszer lassan futott, a percek óráknak hatottak, az órák pedig egy örökkévalóságnak. Milliet mindenki félti, még akkor is, ha tudjuk, hogy James vele van, nem számít hányan, hanem, hogy milyen körülmények között vannak, és milyen állapotban. James bár egy erős és független férfi, most mégis kiszolgáltatott állapotban van. A tudat, hogy szinte semmit nem tudunk tenni kezdett felemészteni. Szörnyű érzés, a legrosszabb ellenségemnek se kívánom, amin most keresztük megyünk.

Egy hangos csipogás miatt újra magamhoz tértem a gondolatiam sötét mélyéből.

-MEGVAN! – kiabáltam boldogan, mire Adam és Kendall odafutottak hozzám. – Washington Square 455. Tudjátok hol van? – néztem szét kérdőn.

-Életembe nem hallottam róla. – rázta a fejét Adam és tanácstalanul állt az információk előtt.

-Éééén… mikor kicsi voltam.. – gondolkozott Kendall, mi pedig reménykedve néztünk rá. – igen, mamám tanyája mellett van a tér, tisztán emlékszek a nevére. Jake, kulcsot. – adta ki az utasítást, én pedig kcisit félve átnyújtottam neki a tárgyat. –Kocsiba.

Nem sokkal később már Kendall nyomta tövig a gázt és a külváros felé tartottunk. Nem nagyon kellett inspirálni, ahhoz, hogy gyorsan hajtson.

James szemszöge.                                                                          

Lépéseket hallottunk, a készülék nagyot csattanva a földre vágódott, Millie pedig az ajtó nyikorgására összerezzent. Néha nem tudom eldönteni, hogy a félelem miatt reszket, vagy a hideg teszi ezt vele, ami a pince zugait járja át.

-Nocsak, nocsak, édes kis Millie, mi ez a kétségbeesett tekintet? – nevetett H. – Jason lenn hagyta a telefonját, sajnálatos dolog, de csak remélni tudom, hogy nem nyúltatok hozzá.

H közelebb lépett a telefonhoz, és meglátta, hogy a dobástól megrepedt annak a képernyője.

-Teee. – jött egyre közelebb hozzám, mire felvont szemöldökkel néztem rá. – Fogadjunk te telefonáltál, látom az ádáz tekinteteden, tudtam, hogy nem szabad megbíznom bennetek. – már épp emelte a kezét, hogy megüssön én pedig ösztönösen szorítottam össze a fogaimat.

-Én voltam. – szólalt meg a vékony és ijedt hang mögüllem, mire megráztam a fejem. H Millie felé indult és egy óriási pofont leadott neki. – Te büdös szuka, majd megtanulod, hogy velem nem szórakozol. – csapta be maga mögött az ajtót ingerülten, mire odafutottam az arcát fogó lányhoz.

-Hé, jól vagy? – emeltem fel a fejét, hogy rám nézzen, könnyeztek a szemei, szörnyű volt látni. – Miért tetted? – kérdeztem, majd magamhoz öleltem.

-Nem hagyom, hogy miattam bántsanak, James, már így is bajba sodortalak, nem hagyhatom. – bújt a mellkasomhoz szorosan.

-Ó te buta. – símogattam a hátát. – Nem miattad van, H miatt, ő a hülye.

Kendall szemszöge.

Tövig nyomtam a pedált, arra koncentráltam, hogy minél hamarabb találkozzunk, ott legyek mellette, végre érezzem őt.  Nem tudok másra gondolni, annyira szeretnék már vele találkozni. Amint a célhoz értünk beletapostam a fékbe, a kocsi pedig 360 fokban megfordult és óriási nyikorgással, porozva megállt a kapu előtt olyan két milliméterrel. Itt vagyunk, mindenki gyorsan kimászott a kocsiból, és átmásztunk a kerítésen.